Ez a történet első sátorozásunkról szól. Kicsit messze utaztunk, hogy megvalósuljon, egészen Ausztráliáig, közelebbről a Kék-hegységig.
Bevallom, próbálkoztunk már ezzel a műfajjal egy biciklis Balaton-megkerülés során. Egészen az első döccenőig jutottunk, amikor is a biciklihez csatlakoztatott utánfutó méretes csomagjaink alatt megadta magát és elfeküdt. Útipoggyászunk minimalizálása nem jött össze, így a sátrazás elmaradt. (A Balaton megkerülése azért nem :-D)
A korábbi Sydneyről szóló blogban említettem, hogy köszönhetően itt élő barátunknak - aki mellesleg a természet nagy rajongója és a sziklamászás szerelmese -, utazásunk rendhagyó lett. Az egyik ilyen különleges program az volt, amikor elhagyva a város zaját a Blue mountains vagy Kék-hegység csendjében töltöttünk el 2 napot. A Sydneyhez kapcsolódó városnéző túrák kedvenc eleme a Kék-hegység és azon belül az ikonikus Three Sisters szikla, az Aboriginal központ és környéke. Mi egy kicsit más irányból léptünk be a természet kapuján; a Mt. Banks-Lithgow-Newnes útvonalon a Wolgan-völgyben.
Mt. Banks, első állomásunk:
A Kék-hegység része, nevét a botanika ausztrál atyjáról, Sir Joseph Banksről kapta. A Blue mountains vízmosásokkal erősen szabdalt, eukaliptusz erdőkkel sűrűn benőtt terület. A meredek homokkő sziklafalak sokáig áthatolhatatlan akadályként tornyosultak a telepesek előtt, védettséget biztosítva az őslakosoknak. 1813-ban 3 hadnagy 18 napos expedíció után áttört a hegyen és 1 évvel később megkezdődhetett a közlekedési útvonalak kiépítése is. A Kék-hegység nevét az eukaliptuszok után kapta. Illóolajuk párája kékes ködbe burkolja a hegyormokat. Az első kép a Mt. Banks egyik picnic pontján készült, a másikon barátunk és a srácok láthatóak, szintén a kilátónál:
A rövid pihenő után Lithgow város következett, utolsó lehetőségként arra, hogy városi körülmények között étkezzünk. Mint már említettem az előző blogban, felüdülés volt látni nagy embereket, a kínai kicsik után. A Red Rooster az óriások gyűjtőhelye lehet, egyik ott falatozó férfiember sem tűnt kisebbnek 185cm-nél és 120 kilónál.
Lithgow: az első igazi város Sydneytől nyugatra. A Kék-hegység járhatóvá tétele és a közutak kialakítása szükségessé tette a vasútvonal - Zig Zag - kiépítését, amelynek egyik állomása és központja Lithgow lett. A város a szénbányászatnak is köszönheti virágzását. Itt épült fel Ausztrália első acélmalma és a várostól nem messze egy szénerőmű működik. A bányászat mellett sokan angus marha tenyésztéssel foglalkoznak.
Wollemi Nemzeti Park:
A Wollemi a Kék-hegységben helyezkedik el és Új-Dél Wales második legnagyobb nemzeti parkja. 2000 óta szerepel az UNESCO Világörökségi listáján, otthona a wollemi fenyőnek. A természettudósok úgy gondolták, hogy kb. 30 millió évvel ezelőtt a faj kipusztult, de 1994-ben néhány példányára itt rátaláltak. A ritka fenyő mellett a terület 90%-át eukaliptusz borítja (több mint 70 féle), emellett mezők és esőerdők biztosítják az ideális környezetet a gazdag élővilág számára. Útközben sikerült kengurut, vagyis wallabyt is látnunk. A videót itt nézhetitek meg: https://vimeo.com/265777430
A baksia jellegzetes növénye a parknak, és egyben fontos nektárforrása számos rovarnak. Új példányát a Wollemi területén azonosították pár évvel ezelőtt.
Newnes:
Sátorozásunk helyszíne. Amikor felvetődött, hogy elmegyünk a Kék-hegységbe, hagyományos szállásban gondolkodtunk. Aztán valahogy elhangzott a bátortalan kérdés: "Mi lenne, ha sátoroznánk? Kapok rá 1 napot, hogy végig gondoljam"...Nem értettem, miért én vagyok a leggyengébb láncszem ebben a kérdésben - ismerve a kisebbik gyermek kígyó fóbiáját - de adtam magunknak 1 napot. Mindenki lelkes volt, így én is az lettem. A kocsi elég nagynak tűnt ahhoz, hogy szükséges holmijainkat elvigye. :-D
Newnes környékén olajpala bánya működött 25 éven keresztül, manapság turisztikai vonzereje miatt cseng ismerősen a név. A hegyek között a Wolgan folyónál található réten és környéken "kempinget" alakítottak ki. Az aszfaltos út egy idő után elfogy, csak földúton lehet megközelíteni a területet. A veszélyforrások elenyésző számát figyelembe véve mindkettő csemete átvehette a kormányt és próbálgathatta szárnyait. A tisztásra egy kisebb patakon át vezetett az út, ennek leküzdése a nagyobb gyermek feladata lett: https://vimeo.com/265780666
A "kemping" területén néhány WC-n és tűzrakó helyen kívül más NINCS! Szemétgyűjtő sem. És szemét sem!
Hétközben érkeztünk, így a rét szinte kihalt volt. Elvétve 1-2 sátrat láttunk, illetve egy iskolás csoport gyülekezett a tisztás szélén, nem messze attól a helytől, ahol mi is a sátorállítást terveztük. Vezetőjük nagyon udvariasan felhívta a figyelmünket arra, hogy a gyerekcsapat zajos lesz, így ha teljes nyugalomra vágyunk, inkább parkoljunk le távolabb. Megfogadtuk a tanácsát. Beljebb az eukaliptusz erdőben szinte láthatatlanul kialakított picnic helyek vannak, változatos természeti hátteret kínálva a sátrazáshoz. Némi hezitálás után itt táboroztunk le: kis tisztás, tűzrakó hely, külön autó beálló (persze csak képletesen), a sátrak bejáratánál lent pedig a patak csordogált.
Eddig a pontig álmodni sem lehetett volna ideálisabb túrát. Azonban a sátrak felállítása és berendezése során kiderült, hogy a takarókat otthon hagytuk és csak 1 hálózsákunk van. Mivel meleg volt és éjszakára sem vártunk mínusz fokokat + kellő mennyiségű ruhával felszerelkeztünk, nyugalommal tekintettünk a nap hátralévő része elé.
A kipakolás után - sátrak, hűtőláda, ennivaló, székek - kicsit kiigazítottuk a tűzrakó helyet és munkamegosztásban a fiúk elindultak vadászni - jelen esetben tűzifára -, én meg előkészítettem a vacsorát. Mi más is lehetett volna, mint.... nem, nem bográcsgulyás... pörkölt.
Míg a férfiak őrizték a tüzet és energiaforrásainkat, én elmentem kicsit körülnézni. Hmmm...azt nem mondom, hogy túl messzire és azt sem, hogy biztos léptekkel. Igen, ezt is meg kell szokni; a vadon ismeretlen zörejeit, a felismerését annak, hogy a természethez képest kis porszemek vagyunk. Minden érzékszervem szép lassan átállt egy intenzívebb üzemmódba és egy-egy wallaby ugrálgatása a közelben szinte tank dübörgéséhez hasonlított. Pár kép a tájról:
A pörkölt lassan elkészült és szépen beesteledett, előbújtak az éjszakai állatok is Némelyek inkognitójuk felfedésével kísérték figyelemmel tevékenységünket. Egy oposszum páros aktív résztvevője volt vacsoránknak és beszélgetésünknek.
A tiszta égbolton fantasztikusan kirajzolódtak a csillagok, a tűz lángja és az éjszaka sötétje érdekes víziókat eredményezett. Nem vagyok zombi rajongó, de a Walking dead órákra a képernyő elé szegezett. Itt, az erdő közepén, a parázsló tűznél ideális célpontok lettünk volna a kóborlók számára.
A tűz lassan kialudt, mi pedig elvonultunk erdei szállásunkra. Tekintettel arra, hogy lassan mindkettő gyermekem magasabb, mint én és éjszaka zéró toleranciával alszanak, sátrunk egy idő után szűkösnek bizonyult. A kezdeti "elég a meleg ruha" mantrázás nem érte el a hatását, hűvössé és alvásra alkalmatlanná vált a sátor. Ami meleg holmi volt, azt a gyerekek bitorolták. A zajokról nehéz volt eldönteni, hogy épp valaki horkol vagy egy állat ólálkodik a közelben. Reggel egymásra mutogattunk, de mindenki tagadott. A derékaljak, amelyek az elején pihe-puhának tűntek, pár óra elteltével funkciójukat vesztették. (Halkan megjegyzem, hogy a lerakásnál a kisebbik megkérdezte, hogy ez olyan, mint a matrac és felfújható? Megegyeztünk, hogy igen, de a felfújás elmaradt.... no comment, ennyit a profizmusunkról.) Hajnalban, amikor suttogva megkérdeztem a férjet, hogy ébren van-e és metsző élességgel, ezredmásodpercen belül rávágta, hogy igen, megnyugodtam, hogy nem csak én húztam a rövidebbet. Kellő rákészülés, némi bemelegítés után egy közös szabadtéri mozgás adott némi felfrissülést. Reggel viccesen és sajgó tagokkal elemeztük, hogy kiben milyen ötletek merültek fel a hideg enyhítésére; a legextrémebb az autó üléshuzat és tetőkárpit letépése volt. De minden jó, ha a vége jó. Az újraélesztett tűz melege és egy kiadós gombás omlett visszahozta az életkedvet és újult erővel vágtunk neki a napnak.
A túránkról a következő bejegyzés fog szólni.
2018. április
