KANÁRI-SZIGETEK, GRAN CANARIA
A Kanári-szigetek nem szerepelt a "hova utazzunk" listánkon, de egy karácsonyi meglepetés eredményeképpen március elején Gran Canarián töltöttünk pár napot. Kedd délelőtt érkeztünk és szombat délben utaztunk vissza, így 3,5 nap állt rendelkezésünkre, hogy megismerkedjünk a szigettel.
A Nagy Kanári-sziget (és a Kanári-szigetek) Spanyolországhoz tartozik, bár távolságra csak 150 km-re fekszik Afrikától. A formája majdnem szabályos kör, engem a sziklákra tapadó kerek kagylóra emlékeztetett. Nevét nem a kanáriról kapta, hanem a szigeten élt nagy testű kutyáról.
Ottlétünk során az Emília vihar szeszélyeit élveztük: minden nap esett az eső, erős széllel kísérve. Napi kirándulásaink során 4-23°C között minden előfordult, sőt, még hó is esett a hegyekben.
A szigetet autóval jártuk be, nélküle elég körülményes és hosszadalmas lenne a közlekedés. Sokan motoroztak, és még többen bicikliztek, ami a földrajzi adottságokat figyelembe véve néhol emberfeletti teljesítményt igényel.
Az autót a Ryanair-en keresztül, az OK Mobility-nél béreltük. Az automata váltó ajánlott, a hegyek között sokkal kényelmesebb vele vezetni.
A szállásunk a reptérhez közel, egy autentikus kis településen, Ingenio-ban, a Villa Nestor-ban volt. A tulajdonos egy holland házaspár, akik 8 éve mindent eladtak és Gran Canariára költöztek. Megvettek egy öreg házat, amit 1 év alatt felújítottak és 4 szobával megnyitották vendégházukat. A ház és a belső terek megőrizték a régi épület hangulatát, a tetőteraszról pedig csodálatos panoráma nyílik a tengerre és a környező házakra. A szállás ára tartalmazta a reggelit is, amit a korábban chefként dolgozó házigazda saját maga készít. Isteni és bőséges! A kulináris élvezeteink közben alkalmunk nyílt megismerni vendéglátóinkat és tapasztalataikat az új hazájukban.
1. nap: Az első nap fele a megérkezés, autó felvétel és szállás elfoglalás teendőivel telt el. Mivel közel voltunk a hegyekhez, első utunk a Barranco de Las Vacas (Tobas de Colores) kanyonhoz vezetett. A GC-550 úton közelítettük meg Agüimes irányából, de első nekifutásra nem sikerült megtalálnunk. A parkolás a 14-es km-nél lehetséges pár autó számára. A legegyszerűbb és leggyorsabb, ha a kanyarban - átmászva a szalagkorláton - leereszkedünk egy völgybe, ahol az út alatt húzódó beton alagúton kell átmennünk, hogy elérjük a kanyon bejáratát.
Ha valaki szeret túrázni, akkor egy 19km-es útvonalon is elérheti a Tobes de Colores-t.
A kanyon kb. 50 méter hosszú, és elsőre nem tűnik különösebben érdekesnek. Ám ahogy haladunk befelé, megértjük, hogy miért hasonlítják a Grand Canyonhoz.
Szerencsére kevés túrista volt, így bőven adódott lehetőségünk fényképezni és megcsodálni a különleges formákat. A nap is kicsit kisütött, ami kiemelte a színeket és az árnyékok játékát.
Következő - és egyben a nap utolsó - megállója Maspalomas homokdűnéihez vezetett. Maspalomas igazi turista centrum a sziget déli oldalán, otthont adva LMBTQ közösségeknek, skandináv, angol és német nyugdíjasoknak. Nekem nem tetszett, kicsit olyan volt, mint a Balaton a 80-as években.
A disszonáns érzéseimet feledtette a települést az óceántól elválasztó "sivatag", a Maspalomas homokdűne. Kb 400 hektárnyi védett terület, ahol sivatagi hangulat fogad bennünket.
2. nap: A 2. napunkat a La Fortaleza környékén kezdtük. Mint mindig, ha van rá lehetőség, útközben megállunk és egy pillantást vetünk a környező tájra. Most sem volt ez másként.
A Tirajana-szurdok már az őslakosok által is ismert és lakott terület volt. A La Fortaleza három sziklából áll: La Fortaleza Grande, La Fortaleza Chica és a Titana. Az 1480-as években fennmaradt néhány erőd egyike, és célja az európai hódítók megállítása volt. Állítólag a Grande tetejéről vetette le magát 1483-ban az ellenállók vezére és a szigetlakók ezt a dátumot tekintik a hódítások végének. Gran Canaria hivatalosan csak 1487-ben csatlakozott a Spanyol koronához. A sziklák előtt kényelmesen lehet parkolni és innen felsétálni az egyik legnagyobb barlanghoz.
A barlang valójában egy alagút, amelyen átérve a szikla másik oldaláról pillanthatunk le a szurdokba és fel, a környező hegyekre.
Miután körbejártuk a hegyet, átsétáltunk a másik sziklához, ahol további, kisebb barlangokat, üregeket találunk. A pár perces, enyhén emelkedő gyalogút végén egy másik perspektívából láthatjuk a környező tájat.
A La Fortaleza szikláitól folytattuk utunkat Pico de la Nieves felé. Az előző nap - és az igazat megvallva a további napokon is - nem sok szerencsénk volt a helyi konyha ételeit megkóstolni. A szálláson kapott reggelink annyira bőséges volt, hogy csak kora délután éheztünk meg. Egy-két kivételtől eltekintve a szieszta miatt minden zárva volt és legközelebb este 8-kor nyitottak az éttermek. Általában naplemente előtt visszaértünk a szállásunkra és utána nem sok kedvünk volt megint kimozdulni, különösen, ha épp szakadt az eső.
Az üdítő kivételek egyike a Santa Lucia de Tirajana településen található El Guata Bar (Grill). Hogy az üzleti modell jó és szieszta alatt is van élet, azt a vendégek sokasága mutatta. Az is igaz, hogy az egyik forgalmas, motorosok, autósok és biciklisek által is kedvelt útvonal mellett helyezkedik el, és a szép időjárás meghozta a kedvet egy hűsítő italhoz vagy néhány finom harapnivalóhoz.
Isteni ebédünk - 2 személyes tapas tál - után a Mirador Degollada de la Cruz Grande megálló következett. A szerpentines úton haladva észrevettünk egy vízesést, és köszönhetően a gyér forgalomnak, az 1-2 kocsi számára kitaposott "parkolóhelyre" pont befértünk.
A vízesés egész magasról indul, és csapadékosabb időjárás esetén impozáns látványt nyújthat, de azért most sem volt rossz.
A La Cruz Grande kilátópont: A területen az erózió hatására vulkanikus törmelék került felszínre, lapos fennsíkokat hozott létre, a szurdokokban pedig értékes növény és állatvilág alakult ki. A termékeny és megművelt völgyekben néhol megmaradtak a pálmafák, a magasabb csúcsokon pedig a kanári fenyő uralja a tájat. A terület része a Gran Canaria Bioszféra Rezervátumnak.
Hagyományosan a Pico de los Pozos de las Nieves Gran Canaria legmagasabb csúcsa - 1949m, - bár a mellette elhelyezkedő Morro de la Agujereada 1956 méter. Ez a kis "hiba" azonban senkit sem zavar. A csúcs neve a 17. századra vezethető vissza, amikor a havat az itt felépített kunyhókban tárolták. Mire felértünk a csúcshoz, a kellemes 18C°-ból 6C°-ra esett vissza a hőmérséklet és néhol még lehetett látni az előző este esett hó maradványait is. A kilátás pazar - lett volna, ha a köd és a felhők nem burkolnak be mindent. Pont úgy jártunk, mint Kínában a híres üveghídnál, ott sem láttunk a tájból semmit. Itt is csak a fenyők csúcsában tudtunk gyönyörködni.
Ahogy ereszkedtünk vissza, a köd lassan eloszlott és ismét láthatóvá váltak a sziget jellegzetes geológiai képződményei.
Az időjárás szeszélyességének próbáltuk a pozitív oldalát nézni: kevesebben túráztak, a felhők teátrális hangulatot kölcsönöztek a képeinknek, és nem szenvedtünk a tűző napsütésben.
A nap utolsó megállója a Roque Bentayga / Cuevas del Rey volt Tejeda közelében. A Rogue Bentayga egy 141m magas sziklaformáció. A sziget szent helye, egy, az őslakosok által épített szentély helyszíne. Nevének eredete bizonytalan, de talán a legelterjedtebb verzió szerint "hely, amely helyén tart". Ez a változat összhangban van a guanche őslakosok hitével, akik úgy gondolták, hogy a szikla a Föld forgástengelye, az axis mundi.
A sziklákban több mint 100 kisebb-nagyobb barlangot alakítottak ki, ezek közül a legnagyobb a Cueva del Guayre, a Király barlangja. Nem mindegyik megközelíthető és néhányat már lezártak. Másokat berendeztek szedett-vedett holmikkal és talán állatokat is tartottak bennük.
A túránk végére a nap ismét előbújt a felhők közül.
3. nap: Első utunk a Faro De Arinaga világítótoronyhoz vezetett a sziget délkeleti oldalán. Az eredeti torony 1897-ben készült el, ahol a fényt egy kőtorony tetején álló lámpateremből biztosították. A napjainkban működő - harmadik - torony 14m magas. A lámpája iránytól függően vörös és fehér fényt bocsát ki, és az áramellátást napelemek biztosítják.
A környék holdbéli. A világítótorony melletti épület - étterem? - jobb időket élt meg, minden ablakát és bejáratát lezárták. Nem tette vidámmá a hangulatot a fejünk felett elhúzó két vadászgép sem, figyelmeztetve arra, hogy a látszólagos nyugalom és béke mennyire törékeny.
A világítótoronytól érdemes tovább sétálni a part mentén, ahol a zord óceán és a megtépázott sziklák szegülnek szembe a haragos széllel. A kis öböl igazi paradicsom a búvárok számára. Szezonban a pici, homokos strand is élettel teli, most csak a sziklák között megbújó rákok és néhány sirály élvezte a napsugarakat.
Következő megállunk Telde 10km hosszú bazalt sziklás partszakasza volt. A promenád érdekessége az El Bufadero, amely egy, a sziklák között kialakult természetes lyuk. Az óceán hullámzása a vizet bepréseli a hasadékba, ahonnan a nyomás hatására magasra spriccelve távozik.
Telde legkedveltebb strandja az El Garita. A tengeri kagyló formájú öböl apró szemcsés, fekete homokkal borított. Páran napoztak és 1-2 ember bemerészkedett a vízbe is. Az óceán hőmérséklete 18-19 C° lehetett.
Mivel az El Bufadero-nál a tervekhez képest kevesebb időt töltöttünk, a Google maps-re hagyatkozva kerestünk további látnivalókat a közelben. Így jutottunk el a szigeten töltött napjaink egyik legérdekesebb helyére, a Cuatro Puertas barlangokhoz. A legtöbb útibeszámoló nem is említi!
A barlangok (Cueva de los Pilares, Cueva de los Papeles, Cuatro Puertas). a Bermeja hegyen bújnak meg és a komplexum helyiségei eltérő funkcióval rendelkeztek: volt, amelyikben áldozatokat mutattak be és rituális szertartásokat tartottak; voltak tároló barlangok és hálóhelyül szolgálók, de megtalálták kézi malomkövek és köszörűkő gyártás nyomait is.
Az egymást követő barlangok és a hegy másik oldala is tartogat bőven meglepetést és látnivalót.
Úgy gondoltuk, a nap fénypontján már túl vagyunk. De következett utolsó megállónk, a Caldera de Bandama, egy szintén különleges hely.
A Bandama vulkáni kráter Gran Canaria utolsó vulkáni tevékenységének az eredménye. A hatalmas kitörést követően a vulkán torkolata a magmakamrába omlott és eredménye egy hatalmas, szinte szabályos kör alakú kráter lett. Átmérője meghaladja az 1 km-t, kerülete 3 km, mélysége pedig körülbelül 200 m.
A kráter gerincén vezet végig egy kb. 3km-es túraútvonal, amely egy-két kisebb emelkedőtől eltekintve könnyűnek mondható. A gyalogút a Golf Club és a Golf Hotel után indul.
A hosszabb és egyúttal nehezebb gyalogösvény levezet a kráterbe is. Itt élt Agustín Hernández Torres remete, aki családjával és 11 testvérével vigyázta és művelte a kráterben található földeket. 2021-ben, 97 éves korában halt meg, emlékét tábla őrzi.
A kráter legmagasabb pontja 569m, a Pico de Bamdama. Innen - ha az időjárás kegyes - lenyűgöző panoráma nyílik a tájra és a környező településekre.
4. nap: Utolsó (3,5.) napunkat egy újabb világítótoronynál, a Faro de Sardina vagy Punta Sardina-nál kezdtük, a sziget északi csücskében, Gáldar település közelében. Az eredeti épület az 1890-es években épült és 1980-ig működött. Utódja 1985 óta szolgálja a tengeri hajózást. 47 méteres fókuszmagasságnak köszönhetően a fény 20 tengeri mérföld távolságból is látható. Bár napos és meleg volt az idő, az óceán partján olyan erős szél fújt, hogy néha megbillentette az embert.
A világítótoronytól a Mirador del Balcón felé mentünk tovább. A sziget arculata megváltozott, ahogy a kanyarós úton haladtunk felfelé. A hegyek formája és az időjárás együtt Hawaii-ra emlékeztetett bennünket.
A szerpentin nem sok lehetőséget nyújt a megállásra, de a Rouge Guayedra a ritka kivételek egyike. A területen több ezer éves kőházak, temetkezési és vallási szertatások nyomait tárták fel.
A Mirador del Balcón a sziget vad, nyugati oldalának egyik leglátványosabb nevezetessége. Egyrészt jó időben ha balra tekintünk, az egymás után sorakozó hegyek csúcsa egy sárkány farkára emlékeztet. Másrészt a sziklára egy kiugró üveg platformot építettek, ahonnan a táj teljes panorámája tárul elénk.
Sajnos innen vissza kell fordulni, sziklaomlás miatt az utat lezárták. Azért érdemes elmenni (kb. 10 perc) egészen az omlásig, ott is fantasztikus kilátás nyílik az óceánra.
A következő és egyben utolsó megállónk a Tamadaba Nemzeti Park volt. Túrázni szerettünk volna, de nem vettük figyelembe, hogy a hegyek között fogunk kacskaringózni, max 40 km/h sebességgel és késő délután érjük el célunkat. Ennek ellenére ez lett az egyik legszebb útvonalunk, lenyűgöző csúcsok és völgyek között. Megálltunk a Mirador del Molino kilátónál, ahol láthattuk a nyugati terület vízgyűjtő medencéit, gátakat, valamint a Roque Bentayga látványos sziluettjét.
Korábban írtam, hogy a szigetnek ez a része Hawaii-t juttatta az eszünkbe. De amikor felértünk a hegyre, hirtelen azt hittük, hogy az Alpokba érkeztünk. A (nem havas) csúcsok között egy csodálatos zöld mező terült el. Csak a tehenek hiányoztak.
A napsütés alpesi mezőt pár perccel később felváltotta a ködös, esős Tamadaba Nemzeti Park. A park Gran Canaria egyik legfontosabb védett területe, az UNESCO Világörökség része. Területe mintegy 7500 hektár, és itt található a sziget egyik legjobban megőrzött kanári fenyőerdője. A természetvédelmi terület számos túraútvonalat kínál a túrázás és a természet szerelmeseinek. Minket a köd és az eső is elriasztott, csak kb. 1 km-et sétáltunk egy kilátópontig. Itt a sebesen mozgó felhők és a köd között néha kitisztult az ég és megcsodálhattuk a környező panorámát.
Szállásunkra tartva spontán megálltunk egy település után az út mellett. Kb. 100-200 métert sétálva az egyik legszebb kilátás fogadott bennünket, amit ezen az útszakaszon láttunk. Itt ismét ragyogóan sütött a nap és harsogó zöld fűben ülve pihentettük szemünket a természet szépségén.
Szűk 4 napos Gran Canaria túránk legalább annyira változatosra sikerült, mint az időjárás. Főleg a természeti szépségekre és nevezetességekre koncentráltunk, néhány érdekes falu és igazi túrázás kimaradt az idő szűke miatt. Ennek ellenére nem volt hiányérzetünk és élményekkel telve repültünk haza.
2026. március
