ÍRORSZÁG - ARAN-SZIGETEK-INIS OÍRR
Írországi nyaralásunk (Clare megye és a Burren területe) utolsó 2 napjában visszaállt a természet "rendje": lehűlt a levegő, megjelentek a felhők és velük együtt az eső is. Szerencsére csak fél napot töltöttünk "szobafogságban", de az igazat megvallva, nem is esett rosszul. Délután felkerekedtünk és elmentünk a környék egyik legjobbnak tartott éttermébe, a Monks-ba
Az épület Ballyvaughan-ban, a kikötő mellett áll. A kikötő fontos szerepet töltött be a szén, gyógyszer és élelmiszer szállításban, melynek szárazföldi elosztója régen a Monks épülete volt.
A kis halászfalu után újra a Wild Atlantic Way egy szakaszát jártuk be, mert a látvánnyal nem lehet betelni. Egészen más hangulata volt most a tájnak: hideg szél, komor felhők adtak kóstolót Burren éghajlatából. Az előző napok póló/rövidnadrág szettjét felváltotta a széldzseki/pulóver.
A Murrooghtoohy Geopark a Galway-öböl csúcsán helyezkedik el. Fantasztikus túrát tudunk tenni a köveken, az úttól egészen a tengerig. A területet 6000 évvel ezelőtt föld, fák, tavak és mocsarak borították, ma pedig ezek a különleges sziklaformációk. A hajszálvékony repedések több millió év alatt markáns hasadékká szélesedtek ki és hozták létre ezt a sajátos felszíni mintázatot.
A kisebb-nagyobb sziklák szintén a jégkorszak emlékei, míg a függőlegesen egymásra rakott kövek az emberi kéz munkáját dicsérik. A kőfalak nemcsak itt, de a Burren egész területén megjelennek és szerepük szorosan kapcsolódik az időjáráshoz: feladatuk a legelő állatok számára kedvezőbb, szélcsendesebb körülmények biztosítása.
Mivel az időjárás előrejelzés másnapra nem mondott esőt, úgy döntöttünk, hogy áthajózunk az Aran-szigetek egyikére. A három sziget eltérő karakterű és méretű. Az Inis Mór a legnagyobb, az Inis Oírr pedig a legkisebb és ez van legközelebb Doolin partjaihoz (kb. 15 perc). Júniusban az Inis Meáin szigetre nem ment hajó.
A szigetek mintegy 350 millió éves mészkő talapzatokon nyugszanak, amelyek a sekély vízben alakultak ki kagylók és más tengeri élőlények felhalmozódásából, üledékes rétegeket alkotva. Az első - valószínűleg Írország szárazföldjéről érkező - emberek Kr. e. 3000 körül népesítették be a szigeteket és kőből építkeztek. A második nagyobb letelepedés a bronzkor időszakára esett, majd ezt a vaskor és a kelták érkezése követte. A 6. században megjelent a kereszténység. A legenda szerint Endát nővére győzte meg, hogy Istennek szentelje életet, ezért Skóciába utazott, ahol pappá szentelték. Írországba való visszatérése után egy aszketikus szabályt követő szerzetesi közösséget hozott létre az Aran-szigeteken.
Szent Enda és a szerzetesek a vallásos feladatok mellett tudományos munkát végeztek, oktattak, kéziratokat másoltak és könyveket készítettek.
A zord körülmények és a szárazföldtől való elszigeteltség együttes hatása, hogy az itt élők különleges életet és ír identitást alakítottak ki.
A szigetek néhány híres írója mellett (Máirtín Ó Direáin és Liam O Flaherty) számos költő és /író utazott ide, hogy megtalálja az ír gyökereket és azt az ősi kultúrát, amit elveszettnek hitt.
Ismét előző nap és online vettük meg a jegyet a hajóra és a Moher-szikláihoz vezető út élményeit várva elindultunk 15 perces utunkra. A cél a legkisebb sziget, Inis Oírr (Inisheer) volt. Mint írtam, az időjárás zordabbá vált, de ez a part közelében nem látszott. Kicsit távolabb már igen :-(. Az utasok egy része rosszul lett, a másik elázott a magasra felcsapó hullámoktól. Volt, aki non-stop a vérnyomását mérte idegességében és voltak - néhányan -, akik valóban élvezték is a viharos tengert. Ez a rövid út is igazolta, mennyire kis porszemek vagyunk a természet színpadán. Alig voltak hullámok, de ezek is iszonyú erővel csapódtak a hajónak és dobálták azt. Visszafelé a kikötőben várva beszélgettünk az egyik matrózzal, hogy milyen "klassz" utunk volt. Javasolta, hogy térjünk vissza télen, akkor megtudjuk, milyen is valójában szeles időben hajózni.
Inis Oírr pár óra alatt bejárható - biciklivel, kisbusszal vagy lovas fogattal. Mi 1 óra körül érkeztünk meg és eléggé szaporázva láttuk a fő látnivalókat, mert az utolsó hajó 3/4 5-kor ment vissza Doolin-ba. (az első 10:00-kor indul onnan - 2025. júniusi adat).
Ami első látásra feltűnt, hogy a szárazföldhöz képest itt lényegesen több a kőkerítések száma és az általuk lekerített területek kisebbek.
A sziget keménységét oldották a színes házak és a zöld fű. Mindenhol érezni lehetett, hogy itt nem gyerekjáték az élet. A "termékeny" talaj évszázadok kemény munkája: a hínárt rétegről-rétegre rakva alakították át a sziklás felületet megélhetést biztosító földdé. Bár gazdag a növény- és állatvilág, küzdelmesek a mindennapok. A halászat kiemelkedő jelentőségű, világhírűek az aran gyapjú pulóverek, értékesítik a hínárt a szépségipar számára, és persze jelen van a turizmus is, mint bevételi forrás.
Gyalogos utunk eléggé kaotikus volt. Bár az utakon számok vannak a biciklisek számára - gondolom, hogy épp melyik útvonalon haladnak -, alapvetően a sziget nevezetességeinek kitáblázása és a bővebb tájékoztatás szinte nem létezik.
Először rossz irányba indultunk el. Vagyis nincs rossz irány, de ha nincs túl sok időd, akkor minden perc számít.
Az első látnivaló egy "kiállítás" volt az Aran-szigetek szent forrásairól. Több ilyen is van, fontos spirituális szerepet töltenek be. Azon kívül, hogy a képeket megnéztük, más információ nem derült ki a helyről.
Utána elindultunk a Teampall Chaomhan (Szt. Kevin vagy "Elsüllyedt" templom) felé, amelyet a sziget fő temetője vesz körül. A templom érdekessége, hogy olyan, mintha a földbe süllyesztették volna. A legenda szerint Caomhan ír szerzetes és misszionárius valószínűleg a 6. században látogatta meg a szigetet. Magányos és szigorú életet élt, idejének nagy részét imádsággal és meditációval töltötte. Ő a sziget halászainak védőszentje is egyben. A hagyomány szerint Caomhan sírjának gyógyító ereje van. Amikor a tenger viharos volt, a hajósok családjai fehér homokot szórtak a hullámokra a sírjából, hogy szeretteik biztonságban visszatérjenek a tengerről.
A temető mellett a reptér található. Igen, ennek a kis szigetnek van reptere is. Nem nagy és nem nagy gépek számára, de van és működik!
A templomtól felsétáltunk az O’Brien’s kastélyhoz. A vár előtt földsánc állt a sziget legmagasabb pontján. Ezt az erődítményt Kr. u. 600 és Kr. u. 100 között építették. A kastélyt az O’Brien család egyik ága építtette az 1400-as évek elején, majd az Ó Flaithbheartaigh (O’Flaherty) család birtokába került. Cromwell serege Írország megszállása során elfoglalta és lerombolta a várat, megfosztva ezzel katonai és stratégiai szerepétől. Az épület azóta lakatlan és romokban hever.
A vár mögött a távolban lehetett látni a sziget fekete-fehér csíkos világítótornyát, de oda nem mentünk el. Érdekesebbnek ígérkezett a Passey hajóroncs (Passey shipwreck).
A Királyi Haditengerészet HMS Juliet hajóját - amely a második világháborúban aknakeresőként szolgált - 1945-ben kereskedelmi szolgálatra alakították át, és Peterjonra keresztelték. 1951-ben a Limerick Gőzhajózási Társaság megszerezte az 53m hosszú és 600 tonnás hajót és ekkor kapta a Plassey nevet. 1960-ban egy kereskedelmi út során a hajó whiskyt, fonalat és ólomüveg ablakokat szállított Kerryből Galway felé, amikor egy heves viharban a Finnis-sziklának ütközött Inis Oírr közelében. A szigetlakók a tizenegy fős legénységet kimentették, majd néhány héttel később a hajót is leemelték a szikláról és Inisheer partjára vitték. A hajóroncs azóta kétszer is elmozdult: egyszer 1991-ben, majd 2014-ben, mindkétszer viharok miatt.
Lenyűgöző, ahogy ott áll magányosan a tenger partján, a sziklák között. A rozsda szétmarta, vörösre színezve szárazföldi ágyát. Egészen közel érve érezhetjük impozáns méreteit.
A szigetről visszafelé a hajóút nem volt hullám-mentesebb, de már tudtuk, hogy mire számítsunk. Egy hetes utazásunk utolsó napja méltó lezárása volt írországi kalandjainknak. Mindenféle szempontból - időpont, időjárás, helyszín, látnivalók - tökéletes és hiányérzet nélküli hetet tudtunk magunk mögött és egyúttal azt a bizonyosságot is, hogy Írországba mindenképpen visszatérünk.
2025. június
