Emlékszem, amikor a Tea Múzeum szervezésében csipkedtük a leveleket, ismerkedtünk a Longjing tea múltjával és a teafogyasztáshoz kapcsolódó tradíciókkal. Óhatatlanul felmerült a kérdés, melyik az ősibb? A kínai teakultúra vagy a japán? Ki mit tanult a másiktól, ki volt a mester? Akárcsak az írás eredetével kapcsolatban, itt is egyértelmű volt a válasz: Kínából terjedt el és vették át a japánok. Japánban még nem jártam, de nem lennék meglepve, ha ott erről másként vélekednének.

Hangzhou a Dragonwell, vagy Longjing teáról híres, de nem messze a várostól van egy másik, méltatlanul alulértékelt teaközpont.

A Jingshan buddhista templom alapítója Fa Qin 742-ben telepítette az első teacserjéket és a leveleket Buddhának ajánlotta fel. Itt íródott az első könyv is a teáról, Lu Yu szerzetes tollából. Az általa ültetett növények elszaporodtak és elterjedtek a völgyben. Erős illatuk már messziről megkülönböztette a bokrokat a többi teacserjétől. A levelekből készült ízletes italt a test és lélek nyugtatására használták és elkészítése, fogyasztása a folyamatok pontos rendjévé, ceremóniává állt össze. A tea a templomban buddhizmust tanuló japán szerzetes révén került Japánba és vált a japán teakultúra részévé.

A Jing-hegyi tea érdekessége, hogy apránként adagolva hideg vízzel öntik fel, habosra keverik és már fogyasztható is a frissítő ital.

Íze üde, édeskés és a koffein tartalma alacsony.

(Phantom kép fent: Jingcao Pan/Skypixel)

​

2018. június